Előzmények: 1/1., 1/2., 1/3., 1/4., 1/5., 2/1., 2/2., 2/3., 2/4., 2/5.

Sallyben még akkor is forrt a düh, amikor a lift felért a huszadikra. Mit képzel magáról ez az ember? Honnan vette a bátorságot, hogy idejöjjön és utasítgassa? Tudomásul kell vennie, hogy a kapcsolatuknak egyszer s mindenkorra vége, még hozzá az ő hibájából. Semmit nincs joga számon kérni rajta, nincs szükség az engedélyére, sőt magára Frankre sincs.

– A fene egye meg! – dühöngött fennhangon. – A legrosszabbkor tolakodott vissza az életembe.

Lerúgta magas sarkú szandálját és átvágott a nappalin. Úgy döntött, megnézi az e-mailjeit, hátha kapott valamit, ami felvidítja.

„Olvasod a naplót? – ezt Kitty írta. – Égek a kíváncsiságtól!”

Sally nem tudta, mit válaszoljon. Azt a titkot egyelőre senkivel nem akarta megosztani, hogy az élete – legalábbis egy ponton – kísértetiesen hasonlít Elisabethére.

„Annyit foglalkozom vele, amennyire időm van – válaszolta végül. – Ha szépanyám a mi korunkban élne, valószínűleg nagy kurva lenne.”

Becky Robert és David felől érdeklődött, és ez végre jó kedvre derítette. Biztos volt benne, hogy húgának is örömet szerez, ha megírja a fejleményeket.

„Az újságoknak ne higgy. David jó barátom, csakis azért jár fel a szobámba, mert segít a tanulásban. Ma Roberttel vacsoráztam. Most Davidnél van, de utána feljön hozzám. Nagyon türelmetlen vagyok, de David válik, és valamit meg kell beszélniük.”

Visszament a nappaliba, felkapcsolta az állólámpát és bekuporodott az egyik fotelba. Bármennyire izgatott volt, az előző éjszakát úgyszólván ébren töltötte, és ahogy kényelembe helyezte magát, eluralkodott rajta a természetes fáradtság.

3. FEJEZET

Az incidens után Robertnek végképp elment a kedve attól, hogy Daviddel beszélgessen. A liftben elővette a mobilját, hogy lemondja a találkozót, aztán mégis eltette és kiszállt a harmadikon. Öccse válságban volt, nem hagyhatta cserben még a legcsodálatosabbnak ígérkező éjszaka kedvéért sem, és különben is, Sally megígérte, hogy vár rá.

– Ki vele, mi az a nagyon fontos? – rontott be a pazar lakosztályba. – Nincs sok időm.

– Azért megihatsz velem egy pohárral.

– Belefér, de siess. Nem akarom Sallyt sokáig várakoztatni.

Átvágott a szobán, és míg öccse elővette a poharakat, kiment a teraszra. Annyira türelmetlen volt, hogy le sem ült.

David gondterhelten nézett utána. Bátyja még csak egyszer volt szerelmes: az első feleségébe, ám a halála óta egyetlen nőt se engedett igazán közel magához. Claire-t is csak a gyerek miatt vette el, s hogy kapcsolatuk ennek ellenére se mélyült el, azt mi se bizonyítja inkább, mint a válásuk. A színész szívből kívánta, hogy Robert rátaláljon élete párjára, annak viszont egyáltalán nem örült, hogy minden jel szerint éppen Sally Jamisonra esett a választása.

Csodálatos nőnek tartotta, és éppen ez volt a gond. Bármennyire hasonlítottak egymásra, eddig még egyszer sem fordult elő, hogy ugyanazon a nőn akadt meg a tekintetük, sőt, legtöbbször még csak nem is kedvelték egymás barátnőit. Pontosabban fogalmazva Robert mélységesen megvetette nőcsábász öccse kalandra éhes cicababáit – ahogy ő nevezte őket –, David pedig viszolygott azoktól a komoly, szürke verebektől, akiket bátyja kiválasztott. Sally valahogy a két típus keveréke volt: csupa tűz és élet, mégis komoly. Az idősebb Hunt fivért már az estélyen elvarázsolta, de a fiatalabbra is nagy hatással volt, amikor meglátta a felvételeken.

A képsorokat nézve azonnal elhatározta, hogy kalandba kezd vele, de aztán megismerte, s azóta állandó harcban állt önmagával. Belátta, hogy a lánynak – legyen az bármilyen csodálatos – a legkevésbé sincs szüksége futó kalandokra, de a bátyja miatt is mindenképpen félre kell állnia. Ez egyelőre viszonylag könnyen ment, annak viszont még a gondolatába is beleborzongott, milyen közel lesznek egymáshoz a forgatáson.

Tompa puffanás szakította félbe emésztő gondolatait.

– Azonnal megyek – szólt ki a teraszra. – Nem kell szétverni a berendezést.

Robert válaszra se méltatta, ezért felkapta a poharakat és elindult az ajtó felé. A puffanás után nem lepte meg a felborított szék látványa, de ami a szeme elé tárult, attól hideg borzongás futott végig a gerincén.

Bátyja furcsán kitekeredett pózban, szétvetett karokkal hevert a kövön. Estében felrúgta a széket, és lába beleakadt, de nem ez volt a legszörnyűbb, hanem a nyakán tátongó seb, és a hatalmas vértócsa. David kezéből hangos csörrenéssel esett ki a két pohár.

– Robert – szólította remegő hangon, és letérdelt mellé. Megfogta a csuklóját, de hiába reménykedett, a pulzusát nem tudta kitapintani. Arca sápadt volt, nyitott szemei üvegesen meredtek a semmibe.

David utólag képtelen lett volna megmondani, meddig kuporgott halott bátyja mellett. Tudta, hogy egyetlen kérdésére se kap választ, mégis egyre szólongatta, mert képtelen volt beletörődni a visszavonhatatlanba.

– Ez lehetetlen – mondta neki. – Ne hülyéskedj, kelj fel és rohanj Sallyhez. Azért hívtalak ide, hogy megmondjam: bár őrülten kívánom és a filmben meg kell csókolnom, azon kívül egy ujjal se nyúlok hozzá.

Nagy nehezen felfogta, hogy minden hiába. Feltápászkodott, megmosta véres kezét és felemelte a telefont. Először a szülei számát hívta.

– Robert meghalt – nyögte a vonalba. – A teraszon fekszik, valami őrült lelőtte. Mi lesz most, apa?

Jason sokáig nem válaszolt, csak mély lélegzetvételeiből lehetett arra következtetni, hogy nem szakadt meg a vonal.

– Ez biztos? – kérdezte végül.

– Ellőtték a fél nyakát – David a könnyeivel küszködött. – Bent voltam a szobában, csak a puffanást hallottam.

– Mikor történt?

Mintha az idő bármit is számított volna! David apjában és bátyjában is mindig gyűlölte a precíz tárgyilagosságot. Ebben a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy Robertet megölték, és tanácstalanul nézett az órájára.

– Már elmúlt éjfél? – kérdezett vissza meglepetten.

– Jócskán – Jason hangjában türelmetlenség vibrált. – Ez azt akarja jelenteni, hogy órákkal ezelőtt történt?

– Nem¼ Nem tudom. Sallyvel vacsorázott, ő talán tudja, mikor értek vissza. Robert azonnal a teraszra ment, és mire kitöltöttem az italokat, megölték. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta, azt se tudom, mit csináljak.

– Hívd a zsarukat, mindjárt indulok én is.

– Ne! – tiltakozott David. – Inkább maradj anya mellett. Reggel átmegyek hozzátok, és mindent elmondok.

Először úgy tűnt, Robertet tévedésből ölték meg. Mindenki tudta, hol szállt meg David, azt azonban szinte senki, hogy bátyja aznap este meglátogatja, és a köztük lévő hasonlóság miatt bárki összekeverhette őket. Aztán a rendőrök találtak valakit, aki látta Robertet a hallban Sallyvel és egy idegen férfival, és azt is hallotta, hogy veszekednek. Amint ez kiderült, két nyomozó azonnal felment a lányhoz.

Sally mélyen aludt a fotelban, ezért a türelmetlen kopogtatásra kissé riadtan kapta fel a fejét. Az első pillanatban azt se tudta, hol van, de ahogy az órára nézett, minden eszébe jutott. Kiugrott a fotelból és a haját igazgatva szaladt az ajtóhoz. Az egyre erősödő zörgetésből arra következtetett, hogy Robert régóta várakozik a folyosón.

Két idegen férfival találta szemben magát, és mielőtt bármit kérdezhetett volna, a lift felől érzékelte néhány vaku villanását.

– Smith nyomozó vagyok – mutatta fel igazolványát az idősebb férfi. Alacsony volt, pocakos és galambősz. Miközben társára mutatott, a lány megfigyelte, hogy kihízta a jegygyűrűjét. – Ő pedig a társam, Bell nyomozó. Fel kell tennünk önnek néhány kérdést, Miss Jamison. Bemehetünk?

Mivel a biztonságiak egyre nehezebben tartották féken a fotósokat, operatőröket és riportereket, a lány betessékelte a két rendőrt.

– Foglaljanak helyet – mutatott a fotelokra és felkapcsolta a mennyezeti világítást.

– Vár valakit? – Smith figyelmét nem kerülte el, hogy noha jóval elmúlt éjfél, Sally felöltözve nyitott ajtót. A kissé elkenődött sminkből a nyomozó arra következtetett, hogy várakozás közben elaludt.

– Igen, de ez csakis rám tartozik. Kérem, kérdezzenek gyorsan.

Bell ide-oda lapozgatott a jegyzetfüzetében.

– Kivel töltötte az estét?

– Miért érdekli az magukat?

– Nyugodjon meg – Smith megrovóan nézett a társára. – Nekünk azt mondták, hogy nem sokkal éjfél előtt Mr. Robert Hunttal érkezett a szállodába.

– Együtt vacsoráztunk, de nem értem, miért érdekli ez magukat.

– Mr. Huntot megölték – Smith igyekezett lágy hangon beszélni, de ezt a hírt nem lehetett szépen elmondani.

Sally megrázta a fejét. Ki akarhatta volna Robertet megölni? Ez valami idétlen tréfa lehet, talán David szórakozik velük. Morbid ötlet, de nyilván kipróbálja, elég hitelesen tudja-e eljátszani a bátyja halálát, Robert meg nyilván a közelben szórakozik. Amilyen cinikusak, képesek ilyesmire.

– Ezt nem hiszem! – kiáltott fel. – Robert azt mondta, beugrik Davidhez, aztán¼ – Elharapta a mondat végét. A nyomozók arcára nézve rájött, hogy szó sincs tréfáról. – Biztos, hogy őt akarták megölni? Nagyon hasonlítottak egymásra, talán összetévesztették őket.

– Először mi is erre gondoltunk, de többen látták, hogy ön együtt érkezett az áldozattal és a hallban nézeteltérésbe keveredtek egy idegen férfival.

A lány szeme kerekre tágult a rémülettől. Ahogy felképzett előtte Frank gyűlölettől eltorzult arca, minden világossá vált előtte.

– Frank, a volt vőlegényem várt rám – mondta halkan. – Azt akarta, hogy menjek vissza hozzá, és amikor erre nem voltam hajlandó, megfenyegetett.

– Frank? Mi a teljes neve és hol találjuk meg?

– Frank Johnson. New Yorkban lakik, ott van ügyvédi irodája, de azt nem tudom, hol lehet most.

– Féltékeny volt az áldozatra?

Szinte fizikai fájdalmat jelentett, hogy Robertet így emlegetik, és borzalmas volt a felismerés, hogy a férfi, akivel annyi unalmas éjszakát töltött, képes volt megölni azt, akivel boldog lehetett volna. A lány a kezébe temette az arcát és felzokogott.

– Nem tudom – válaszolta hosszú percekkel később. – Azt állította, hogy szeret, de szerintem csak a gyerekei nevelőnőjét akarta visszakapni. Néhány hete ő rúgott ki, és Robert már akkor megvédett.

– És tegnap este?

– Megint kiállt mellettem, és majdnem összeverekedtünk. Frank végül elment, de azt mondta, nem hagyja ennyiben a dolgot.

– Mást nem mondott?

– Nem elég ez maguknak? – fakadt ki Sally.

– Egyelőre elég. Még annyit áruljon el, hogy mikor érkezett vissza Mr. Hunttal a szállodába, aztán nem zavarjuk tovább.

Sally elgondolkozott. Rovert fél kilenc körül hívta, és körülbelül félóra múlva találkoztak. Az étterem nem volt messze, de úgy elbeszélgettek, hogy a pincér kétszer is rákérdezett, hogy sikerült-e választaniuk. Tíz felé járhatott, mire meghozták az ételt, és – mivel evés közben folytatták a beszélgetést – alaposan elment az idő, mire befejezték a vacsorát.

– Nem emlékszem pontosan – bökte ki végül a lány. – Úgy fél tizenegy lehetett, de jobban teszik, ha azokat kérdezik, akik láttak minket.

– Szükségtelen – Bell rábökött a jegyzetfüzetére. – A recepción rögzítik, ki mikor adja le, illetve veszi át a kulcsát. Eszerint ön, Miss Jamison huszonhárom óra negyvenkét perckor érkezett.

Sally egy pillanatra elcsodálkozott, aztán felcsattant:

– Minek kínoznak, ha pontosan tudják?

– Sajnálom – Smith felállt, és a társa követte a példáját. – Minden érintettet ki kell faggatnunk.

– Tudom és elnézést kérek. Apám rendőr volt, és sokat mesélt a munkájáról. Ha van még kérdésük, nyugodtan tegyék fel.

– Egyelőre nincs, de még találkozunk.

A lány alig érzékelte, hogy a rendőrök mögött becsukódik az ajtó. A fájdalomtól kábultan ült a kanapén, és nem tudott másra gondolni, mint hogy Robertnek miatta kellett meghalnia. Egy olyan embert, mint ő csak szeretni lehet, kizárt dolog, hogy ellenségei lettek volna.

(Folyt. köv.)